Harmatos csókjával köszöntött a Hajnal engem,
lágy, könnyed, megértő tekintetét szögezte rám.
Ó, Élet! Tengernyi csodádat tálalod fel nékem!
Hálám jeléül, kacér mosolyomat csak ritkán küldöm.
Ne haragudj rám!, láthatatlan hullámok lökődnek alá,
s homályos szemeim, árván bambulnak a Nap fénye felé.
Ó, Élet! Mindent adsz Te nékem, s gyémánt szíved Araként dobog,
mely örökre kötné össze hű életét gyarló zaklatottságommal.
Még gyenge ág, 'mi vagyok, ki félelemtől roskad a mennydörgés haragjától,
s így, egyedül kell megküzdenem, ez hatalmas erő sötét dühével?!
Ó, Élet! S Te küldesz mellém kilencven erős ágat, mindezt nesztelen.
Én így most megköszönöm Néked, belém vetett hited! Csodálat!
