szkítavére

Gyomorgörccsel megbékjozott testek lettünk,

Félelem hátán suhanó, vágtató őrület.

Szűk alagutakon át, nehéz agyagtengerben kifáradva,

Mellveregetve szónoklunk igazságot a bűnről...

Fény kell, fény, azonnali áldomás, egység.

Alvó képzelgésünkben ott szunnyad a világosság,

mélyen van, nagyon mélyen de ott van,

s a mélyseg falai csupán rögeszméink illúziói.

Szeretet kell, szeretet, éhesek vagyunk már,

de a mindentátható fény csak akkor oldja a sötétséget ha átadod.

Fény, ami szeretet s szeretet ami él ha önzetlen élteted,

Ha egy pillanatra adnánk át magunk e gyönyörűségnek,

Örök életű teljesség, a legszebb áldomás szállna mindannyiunk lelkébe.

És képzeld el mekkora terek nyilnának meg előttünk.

Végetnemérő, félelemnélküli Menyország, Boldogság kapuja itt bennünk, mindenhol.

Jégeső verte törött kancsóban alszik az örök pillanat,

Várva várt momentum, mely bármikor megválthat börtönödből.

Az örök káprázat jelene sajnálatodra mindörökké ott marad,

Hiába várod szüntelen ábrándozással. Az már a kancsóé.

Áttörhetnéd a dimenziókapukat csupa őszinte jelenléttel,

S ezt megértenéd ha fejed nem sötétedne folyamatost el,

Mindenféle boszorkánygömb kavargó füstjétől szédülten.

Egy a dolgod: Hallgass el. Maradj csöndben. Ne akarj és ne erőltess.

Te magad légy a a kancsóverő jégeső.

Megláttam benned valamit.

Láttam de szemeim nem csillogtak ebben a látásban.

Néha figyelem őket...felismerik az anyag csodálatos formáit de tovább már ostobák...

Most valahogy máshogy látok..némán, vakon...érzelem és értelem nélkül..

Átfolyik rajtam..., vagy...talán én magam semmivé válltam és Te lettem? és az is semmivé vállt és aztán mindenbe

beleláttam és átváltoztam és semmivé nőttem én magam az egész világban?

Nem érzek...nem hallok, szemeimmel nem látok és nem is félek..Semmi vagyok.

Univerzum vagyok benned és csend és hang és némaság és minden ami üres ami tele van. ...és mégsem.

Kifosztottam őseim bűneit...egyben vagyunk, eggyek lettünk és mégis semmik.

A villanás töredékéig tartott és szomorúság nélküli valóság volt.

Fájdalom árán megválltott szabadság, .. könnyűség,.. az egyetlen illúziómentes valóság! A CSODA!

Észveszejtve szomjazott tudás,

ím', megadatott mára... ahogy áthat,

lassan felvésődik a holnap margójára.

Bölcsek köve hullt közénk,

darabokra törött szét...

Belehullt néhányak zsebébe.

S most mit kezd vele az ember?

a kő ereje hatalmas de a hatalom aljas..

Míg értelmed korlátok közé szorít...lebeghetne elméd a végtelenbe.

A halált többé nem félem..

amint lehull rólunk e szaggatott ruha, addig szolgálok,

s tisztítom tudatomat a mélységig.

A bölcsek köve hatalma már hiábavaló, mert

egykori vágyaim várát lakat ostromolja,

s lelkem hagyom szárnyalni a mindenség tavában örökre, tisztán, mostmár teljes nyugalomban.

És ha Poszeidón bűne még egyszer útra hív,

hát újraélem a szenvedés fájdalmát ha kell százszor,

Mert mindig tudom, hatalom van a zsebemben de már vágyaim iránya a békés Mindenség Asztrálóceánja.

Harangokat kongat meg a csend,

Nagy, sötét, vasharangokat.

Átjárja az csend ürességének magja

és fényt szór a poros harangokra.

De harangok csak sírnak, csak sírnak..

Száz éve roskadnak, álomba borulva,

Szél ringatja őket, alkonyán a napnak.

Vándor erők suhogtatják, odaszorulnak,

S a csend némasága tovább hívja.

De a  harangok csak sírnak, csak sírnak.

Madarak röptét hallják reggelente,

Álmukat nem zavarja, de mégis abba beleszőve,

Szárnyra kelnek a nagy mezők óceánján,

S visszatérnek, a Nap alkonyán és mégis...,

A harangok csak sírnak, csak sírnak.

S ha megkongatná valaki egyszer őket,

Felábredne bennünk az őserő fénye,

S hanguk csengne tova hetedhéthatáron,

Talán felébrednénk mi is a nagy homályból.

De a harangok továbbra is csak sírnak, csak sírnak...legbelül...hangtalan.

A bölcs harangok mind tudják...szenvedésük megszabadítja örökre őket.

Száz virágot vágtam a Dunának,
Hálámat így kifejezzem létéért,
De a Duna nem fogadta őket,
Kifordult medréből.