Fecseg az idő, folyton csak fecseg,
s én annyira vágyom az áldott csendre,
mint eltévedt kismadár a fészkére.
Itt mi történik? Csend van...mégis hallani, jön a felszín,
tömérdek mennyiséggel zúdít magából mindent ki.
Uram! Miért nincs már életkedv e világon?!
hisz' mi belőlem ered azt másban ugyanúgy megtalálom,
mégis amit más mutat nekem az szentül hamis manír...
A nagy igazság már csak emlékében valós,
mert nincs igaz csak fájdalom - adós,
az is csak időszakos, mégis örök, s a pillanat is örök ha fáj is.
Mennydörög!
Fecseg az idő, fecseg. Zúg, ketyeg, hangosan liheg, vágtat.
Miért nem élet az élet s miért más a másvilág?
Én vagyok én s másban ugyanaz talált igazságot, álmot,
álmot vagy mámort. Fájdalom van s lüktet bennem, míg meg nem találom a gyógyírt.
Majd ott rejthelyén lesz s marad ott örökre a jelen. Mostmár kitisztult az ég!
Újra jöhet a mennydörgés!
