Harangokat kongat meg a csend,
Nagy, sötét, vasharangokat.
Átjárja az csend ürességének magja
és fényt szór a poros harangokra.
De harangok csak sírnak, csak sírnak..
Száz éve roskadnak, álomba borulva,
Szél ringatja őket, alkonyán a napnak.
Vándor erők suhogtatják, odaszorulnak,
S a csend némasága tovább hívja.
De a harangok csak sírnak, csak sírnak.
Madarak röptét hallják reggelente,
Álmukat nem zavarja, de mégis abba beleszőve,
Szárnyra kelnek a nagy mezők óceánján,
S visszatérnek, a Nap alkonyán és mégis...,
A harangok csak sírnak, csak sírnak.
S ha megkongatná valaki egyszer őket,
Felábredne bennünk az őserő fénye,
S hanguk csengne tova hetedhéthatáron,
Talán felébrednénk mi is a nagy homályból.
De a harangok továbbra is csak sírnak, csak sírnak...legbelül...hangtalan.
A bölcs harangok mind tudják...szenvedésük megszabadítja örökre őket.
