szkítavére

Égni hagyok mindent magamban ami emlék,
Meggyújtom a gyűlölet szikrájával mindörökké.
S ha szenvedni látszom, hagyd, hadd égjek!
Így megtisztulok, mert a tűz mindent feléget.

Szárazon forró beton vezet a messzi idegenbe,

Éget, hevesen ösztönzi mozgásra lábad, s

Lázasan suhan végig az út hossza a jelenben,

Hogy ne vedd észre az elvegyült verejtéket.

Tartalmasan éltem napjaimat a képzeletemben,

Eljátszadoztam a legszebb gondolattal elvétve.

De csak csínján engedtem meg néha magamnak,

Hogy átéljem csendesen a mindenható Hajnalt.

Szerettem magam, amint hatalmas,

Vitorlás hajókat delfinekkel kísérek ,

Fáraokkal járok betlehent, s piramisok tetején,

A Holddal titkos vágyakat szellővel beérek.

Csak ritkán éreztem ezt az oriási erőt,

S mindez csak képzeleteimet uralta,

De álmaim sorozatát újra meg újra,

Egész testem sóvárgott megélni - de hisz megéltem valóban.

Mentsd magad a hazugságtól, hogy mások lássák,

ahogy a zöld pázsíton  a tiszta frissesség átjár.

Hallani fogod, mert megszólal majd a válasz,

hogy a remény szent halhatatlanságként támaszt.

Megszabadulva szárnyalhatsz a szabadság oldalán,

Hegyeket rengető igaz szenvedélyed csalfa láng,

Előtted milliónyi szürke arc,így, ha te csodálatra kapsz,

a boldogság ágán egy új életet szép hűséggel aratsz.

S, hogy érezd mennyire jár át a hidegség rendületlensége,
mára átírtam neked naplómat, hogy legyen nemes bölcsessége.
A sorok közt is túl kuszák a szálak, most megbabonáznak...
mily zavart szépség.. de vége az értelmetlen játszadozásnak.

Sámán jár táncot, ringatja a lelket,

csillagpor hull rá, harmatot perget.

Szikrázó a tekintet, csillogó szempár,

Rátalál egy álom, kialszik a homály.

Túl a hegyen vár ránk a fény.
Megnyítja kapuit az elkésett remény.
Kábán zeng a magas ég, a mindenség,
szitán át derül a mámor lándzsája felénk.

A hegyeken túl minden lét tiszta,
a Föld könnyeit a napfény beissza.
Nem tartogat semmit a megcsonkult látszat,
bekerí szelíden a csend lassú tánca.

Halkul a nesz, a tó köröket okád szét,
pattan az ágról az élet magja még.
Nagyokat ásít a magány a szív partján,
megáll a csúcs előtt, holdfényt óhajtván.

Tombol az akarat, lerántja a tükördalodat,
Keskeny híd alatt nem fér át hajód ma.
Lobbanó palást az égboltra borul,
tovaszáll a cél s a hegycsúcsra szorul.

Az őrület máshogy tombol bennem.
Fojtom az eget a karomban,
Álnok angyal, leng a kellem.
Furcsa illat rejtőzik el hajómban.

Miért nem lehet úgyanúgy játszani,
mint egykoron a fákat bámulni?
Miért változik meg a harang szelíd szava?
Miért nem nézhetlek úgy, mint akkor,
hogy szelíd, ártalmatlan hangon Téged hívlak.
Miért múlik el minden jó a semmiért?
Kusza világ, romlott, alja nép.
Miért félünk, hogy adjunk, s mosolyokat osztogassunk?
Miért bántódunk meg egy hamis álarctól?
S ha mindezt tudjuk, miért haggyuk?
Miért látunk rusnyát szépnek s a szépségtől megvakulunk?!
Miért élünk így világot, éveket…
Mikor lett értelem egykori énünk elvesztése?
S miért állsz sorba, hogy elringassanak lényed elől?
Miért kérded, hogy mennyi az idő, ha a végzetedbe rohansz?
Miért várod a boldogságot, ha úgyis ellene táncolsz?
S miért nem bocsájtasz meg magadnak?

Még nem késő… lehet, hogy egyszer felkér a boldogságod egy táncra.

Zsákmánnyal tért vissza a legszebb érzés,
Testemet tapogatta át csöndesen.
Egymásba forrt tekintetek halk mosolya ég,
S ábrándozott tova ez a pillanat, ami örökre visszatért.