szkítavére

Ne félj tőlem, hamis útra nem vezetlek én,
s bár száz titkot megosztok Veled, ne félj!
Hamvadó cigaretta mellett, füstös kocsma mélyén,
zajtól hangos helyeken rosszra nem derítlek én!

Vidd a szívem, Te mostoha!
S ne légy ily ostoba!
Vidd el, míg találsz benne hitet,
s talán, még növelheted is azt.

Harmatos csókjával köszöntött a Hajnal engem,
lágy, könnyed, megértő tekintetét szögezte rám.
Ó, Élet! Tengernyi csodádat tálalod fel nékem!
Hálám jeléül, kacér mosolyomat csak ritkán küldöm.

Ne haragudj rám!, láthatatlan hullámok lökődnek alá,
s homályos szemeim, árván bambulnak a Nap fénye felé.
Ó, Élet! Mindent adsz Te nékem, s gyémánt szíved Araként dobog,
mely örökre kötné össze hű életét gyarló zaklatottságommal.

Még gyenge ág, 'mi vagyok, ki félelemtől roskad a mennydörgés haragjától,
s így, egyedül kell megküzdenem, ez hatalmas erő sötét dühével?!
Ó, Élet! S Te küldesz mellém kilencven erős ágat, mindezt nesztelen.
Én így most megköszönöm Néked, belém vetett hited! Csodálat!

Pár órával ezelőtt küldött a Nap lefeküdni,
Lehúzta a zajt, hogy álmom meg ne zavarja senki.
Lassan beláttam én is, hogy már nem vár rám semmi,
S elmerengtem még, pátyolgatott álmaim mezején.

Pókhálók lógnak az egykori padláson,
egy - egy pók érkezésemre meghajol hason.
Roskadó székek, eltörött régi üvegképek,
s én egy pár emléket máris felídézek.

Körkörös játék, amit élünk,

ködös játék, amit félünk,

ne hidd, hogy meg nem szédülsz,

Veled együtt mi visszatérünk.

Zsonglőrködve cikázunk át a csenden,

Mi felemészt, ha egy másodpercre is eljön.

Rabok vagyunk.Félholt rabok vagyunk.

Elveszett csecsemők, kik anyatejért sírnak.

Szétnyúzott nyoszojánk árván hagyunk.

Rugdolózva keserű harcot vívnak.

Teremts néha új világot,

Merd megélni MOST az álmod!

Képzeld, ahogy benne élsz,

Hidd el nem csak te remélsz!

Bágyadt napsütés, tél végi csönd,

Lusta kandúr a kert végén fönt.

Olvad a Föld álmából, lassan...

Érződik mindhol: ''Tavasz van!''